Amíg mások kagylókat és kavicsokat gyűjtöttek, addig mi fociztunk egyet a Garam folyó torkolatánál az egyik kiszáradt mellékágban. Helyszíni beszámoló Garamkövesdről, ahol még júliusban hódoltunk egyik szenvedélyünknek.
Úgy bő másfél évtizede az egyik legismertebb magyar bulvárlap hasábjain olvastam, hogy Romániában a Duna egyik kiszáradt mellékágában focipályát alakítottak ki. Gyerekként el sem tudtam képzelni, hogy vajon hogyan álltak neki a munkának? Talán kitermelték a kavicsot a mederből, olcsó módon megpróbálták elsimítani a terepet, elhintettek rá egy marék fűmagot, majd kész is volt a játéktér.
Idén júliusban beugrott a román történet, mikor láttam egy képet arról, hogy a Garam torkolatánál az egyik mellékág csontszáraz. Egyik nap késő délután vettük a fáradtságot és a garamkövesdi vasúti felüljáró után dobtunk egy jobbost. A betonlapokból épített út elején álltunk félre, az első szántónál sétáltunk le a vízhez, akarom mondani az egykori folyóhoz.
Az itt-ott fellelhető pocsolyák tetején molnárkák szaladgáltak, a töredezett talajt néhol aprócska növények verték fel, a maréknyi vízfelületeken megcsillantak a napsugarak. Üres kagylók és kavicsok tömkelege hevert mindenütt. Ideális terep egy kis focihoz!
Kézbe is vettük a Decathlonban vásárolt labdánkat, majd besétáltunk a meder közepére. Na jó, nem mértük le, hogy pontosan hol álltunk, de az fix, hogy ott dekázgattunk, ahol máskor csak úszva, vagy csónakkal közlekedhetünk.
Le is szúrtunk néhány botot, kijelöltük a kapukat és indulhatott is a játék. Egy kis csel, egy kis passz, néhány trükk a levegőben. A labda gyakran irányt változtatott a köveken és a kagylókon és ha megindult, nem volt egyszerű utánamenni. A játszma végén stílszerűen belegurult az egyik megmaradt tócsába, ahonnan bottal piszkáltuk ki.
Győztest nem hirdettünk, de a hőségben jól esett egy kis foci. Már értjük, hogy a románok miért teremtették meg a „megfelelő körülményeket” és miért takarították ki előtte a medret…
