Szerda reggel Tatabánya felé vettem az irányt. Reggel 8:30-kor elhaladtam a Dorog és Tokodaltáró közötti szakaszon, ahol a Gete felé nézve még szép fehér dombokat pillantottam meg. Nem semmi a látvány, gondoltam magamban, hiszen a vasárnapi hó szinte mindenütt elolvadt. Így hát beletörődtem abba, hogy Tokodra átérve már nem volt fehér az út széle.
Teltek a percek, fogytak a kilométerek, és egyre csak közeledtem a megyeszékhely felé, mígnem Nagysáp előtt furcsa látvány fogadott. Az út mentén hófogó hálókkal találkoztam. Bizony, pár kilométerrel később pedig megláttam a havat.
Centiméterekben ugyan nem lehetett volna mérni, de szemmel láthatóan ameddig a szemem ellátott, addig fehér volt a táj. Az út menti árok szélén gyűrődéses formát öltött a hókupac, valószínűleg korábbi erős szelek deformálták el a felső réteget.
Érezhetően a látótávolság is csökkent, a távolban, mintha köd lepte volna el az erdők szél. Van egy kedvenc útszakaszom, ahol 2 kilométeren át és 3 kicsi buckán keresztül vezet az út. Az egész hullámvasút élménnyel kecsegtet. Gyönyörű volt látni, hogy a szántóföldek még fehérek. A Héreg előtti kaptatóhoz érve már nyirkos, csúszós volt az úttest, így visszavettem a tempóból.
Sajnos csak Tarjánig tartott a csoda, onnantól ugyanis Tatabánya irányába már a szürkeség fogadott engem. Így hát unalmasan, átlagos utazásként éltem meg az utolsó pár percet. Midőn melegedett az idő, elképzeltem, ahogy a hóréteg dacol a meleggel, és azt kiabálja:” már nem bírjuk soká’!”
Délutáni hazafe
lé tartó utam során már hiába kerestem a reggeli csodát, csak a hűlt helyét találtam. Így múlt el tehát a vasárnapi havazás dicsősége.
Te mit gondolsz a cikkben leírtakról?